húakurvaannyát. lesokkoltam. ez a film kellemetlenül odabasz. nem is tudom, mikor viselt meg utoljára lelkileg ennyire egy film. akkora mértékű terror van benne, hogy el se hiszem, Hannibal Lecter anatómialeckéi könnyed uzsonnázgatásnak hatnak ahhoz képest, amit itt kapunk. az
An American Crime egyáltalán nem egy esztétizált pszichothriller vagy valami darabolós film, más szinten dolgozik. bevisz a pokol legmélyére és kurvára nem ereszt el, kb., amíg a végére nem érsz. de addig kapsz a pofádba egy kegyetlen képet arról, hogy az ember mekkora egy állat tud lenni. állítólag valós történet.
a '60-as évek Amerikájában járunk, a cukormáz alatt persze rohad minden. csóró, gyógyszerzabáló, sokgyerekes anyuka bevállal plusz két lányt, amíg azok szülei elutaznak, majd ő vigyáz rájuk a nyáron, mi az neki, még plusz kettő, no meg jól jönnek a húszdollárok is. hamar kiderül, hogy a saját hajóján bizony ő a kapitány és ennek rendesen érvényt is szerez, legyen szó bármilyen eszközről. durva élet jutott neki, hát miért ne osszon egy kicsit másnak is, a családi szemétdomb védelme címén. férj és apa sosem volt ebben a házban, a gyerekgyárosok csak jöttek-láttak, slussz. így hát a kontrollt és az eszét valamikor a sokadik kölyke születésénél elveszejtő asszonyságot már nem nagyon érdekli, hogy mit is tesz, ha úgy látja jónak, hogy büntetni kell, hát büntet. az igazság meg szépen marad a küszöbön túl, nem is olyan fontos, csak az, amit látni, láttatni szeretnénk, lakjon jól a külvilág, hadd bazsalyogjon a lelkünk, ahogy hazudunk magunknak. ha meg bűnbak kell, azt is könnyűszerrel találni. az ártatlan Sylvia (az egyik vendéglány) így válik hát áldozati báránnyá, félreértések és szándékos meg nem értések okán. a ház, illetve annak pincéje végül egyfajta pokoltanyaként kezd működni, aki oda belép, valahogy azonnal elveszti az erkölcsi érzékét, és átmegy kegyetlen vadállatba, aki a felelősségről még hírből sem hallott. ha ilyen mértékű elfajulás, amit a filmben láthatsz, valóban történhet (márpedig semmi sem zárja ki, csak a maradék hitünk a jóérzésben), akkor valami súlyosan el van baszva. gyerekek követnek el egy ártatlan társukkal szemben mindenféle ocsmányságot, mintha játékszer, egy élő bokszzsák lenne, mindezt szegről-végről az erkölcsiség címén, mondván megérdemli. a "mindent szabad" elvén keresztül rendesen kiélik agresszivitásukat, hiszen büntetést úgysem fognak kapni érte. akkor hát? nincs felelősség, minek a zabla? adj neki, hadd szóljon! a szomszédasszony is befogja a fülét és inkább vagdossa tovább a rózsabokrait.
a film nagy része flashback, amit egy bírósági tárgyalás során tett vallomásokból rakhatunk össze. végül mindenki megkapja a maga büntetését, de a kérdésre, hogy "miért tetted?", csak bambán, értetlenül reagálnak: "nem tudom". nézőként enyhülést nem kapunk, álom csupán. megnyugszunk, hogy legalább a végén van igazságszolgáltatás, de Sylviával együtt minket is meghurcoltak, mire érvényhez jutott. elgondolkodtató, vajon mi is át tudnánk-e változni ennyire? hogy ennyire átszakadjon az erkölcsi gát és önfeledten lubickoljunk a másik szenvedésében...
igazi, klasszik erőteljes film, és számtalan dühítő pillanat van benne, amikor az igazságtalanságok szinte elviselhetetlen mértéket kapnak, amikor felszisszensz, a hasad görcsben és kb. nekirohannál egyes szereplőknek, hogy "hagyd már abba, bazdmeg!" az
Árvácská-hoz tudnám hasonlítani, az a film is hasonlóan kikészít. szóval, aki szereti, ha tiszta erőből gyomron vágják, annak ajánlom ezt a filmet. de annak is, aki simán csak szeret elgondolkodni ezeken a dolgokon. amerikai film, de szirup és zászlólengetés nélkül. egyszerűen nincs megoldás. csak a puszta történet, kell vagy sem. a végén a narrátorhang (Sylviáé) feltesz egy kérdést, amire a válaszom az volna, hogy talán pont ez volt a terv, hogy ez a film elkészüljön és néhányan esetleg magukba szálljanak. megoldás talán akkor se lesz, talán sosem, de hadd reménykedjek már egy picit...
Címkék: film